×× 61. fejezet ××

xx Angie xx

A MINDENNAPJAIMBA KEZDETT beállni valamiféle rutin, monotonítás. Minden nap nagyjából ugyanúgy telt, és ez kezdett engem is megváltoztatni, kezdtem unalmas lenni. Egyre kevésbé Tomlinson. Sosem gondoltam, hogy valaha is gond lehet belőle... úgy értve, hogy én el tudok jutni odáig, hogy elvesztem azt aki voltam. Elmondhatjuk, hogy ismét csak tévedtem, hisz pont ennek az ajtajába állok.

- Anyu, ugye nem felejtetted el, hogy a hétvégét Apánál fogom tölteni? - kérdeztem miközben nem túl finoman lerohantam a lépcsőn.

- Igen tudom, nem kell ennyiszer elmondanod - válaszolta miközben elém tette kedvenc bögrém. 

Nem akartam az idegeire menni a folytonos ismételgetéssel, csak mostanában annyira szétszórt volt, hogy biztosra akartam menni, hogy nem felejti el.

- Ennyire várod már? - kérdezte reggelink közben.

- Rég voltam már nála, így igen eléggé várom.

Cuccaim többségét már össze is pakoltam, így már csak az időt kellett elütnöm valahogy. Ezt pedig nem volt nehéz kitalálni, hisz Rosalind a kis szívem csücske lett, és most, hogy két napig nem fogom látni ideje megszeretgetnem egy kicsit. Igazából csak pár órát töltöttem náluk, hisz nagy volt ott a sürgés-forgás. Bár Honorékról beszélünk így a nyugalom elég relatív, de valamivel nyugodtabb légkörre számítottam. Talán az az oka, hogy Zayn nem tétlenkedett, és már talált is egy megfelelő házat maguknak. Honor pedig most épp azon van, hogy mindent összepakoljon, hisz legkésőbb a következő hét elején költöznek.

- Kíváncsi vagyok hogyan fogsz majd boldogulni - mondtam miközben kezeim közé kaptam kislányát.

- Hát remélem mindenki életben marad- sandított felém egy doboz mögül - Mit vársz a hétvégétől? - kérdezte hirtelen.

- Mégis mit várnék? Apuval leszek, és ennyi - mondtam egyszerűen.

- De mi lesz ezután?

- Uram isten, hogy tudsz ilyeneket kérdezni? Mégis mi lenne, megvárom a felvételi eredményeket, majd ősszel főiskolára megyek. Nem vagyok elveszve, nem kell miattam aggódnod. 

Utáltam ezt az egész helyzetet, hisz megint én voltam a figyelem középpontjában, mert úgy gondolták, hogy valami nincs rendben velem. Pedig ez közel sincs, most minden rendben van velem. Lerendeztem magamban, és természetesen magam körül is a dolgaimat. Határozott vagyok, és vannak céljaim is, ami úgy gondolom az utóbbi időben igencsak ritka volt. Szerintem ez inkább pozitív, mintsem valami negatív dolog. 

Péntek este már épp kedves felmenőm vacsora néven összekotyvasztott valamijét próbáltam jó szájízzel elfogyasztani.

- Jobb, mint múltkor - próbáltam egy kis lelket önteni belé.

- Remélem legközelebb még jobb lesz.

- Alig várom - mondtam miután rendet raktam magunk után.

Az első pár perc elég kellemetlenül telt, hisz jó ideje nem találkoztunk, és volt az a bizonyos most akkor hogyan tovább dolog, de szerencsére ezen hamar túllendültünk, és olyan volt, mint régen mikor még egy házba laktunk. Tudom, hogy várható volt, hogy különköltöznek, de ez így gyerekként - hisz hozzájuk képest még most is az voltam - nehéz volt feldolgozni, hogy a biztos alap, amit annak tekintettem mégsem olyan biztos. Bár így belegondolva nem sok minden változott, a szüleimmel való kapcsolatom pedig még annyira sem. Ám maga a tudat, azt hiszem ez volt a dolog legnehezebb része számomra. Gondolataimból egy tompa puffanás rángatott ki ,és ekkor vettem észre, hogy egy kisebb torta landolt az asztalon.

- Ez mégis micsoda? - mutogattam.

- Torta - válaszolta egyszerűen, majd elénk tett egy-egy tányért és belevágott a kis süteménybe.

Még mindig nem értettem hogy került ide, mit ünneplünk vagy csak egy spontán ötlet? Valószínűleg ez a zavarodottság arcomra is kiülhetett, mert Apu bősz mesélésbe kezdett egy régi históriáról, ami velünk történt. A figyelmes hallgatás közben kiderült, hogy olyan négy éves lehettem mikor ez történt. Anyunak és Boo Bearnek valahova el kellett utaznia, és én is minden áron velük akartam menni. Sajnos ez nem volt megoldható, de ezt akkor sehogy sem tudtam felfogni. Mindent bevetettem, ami akkoriban egy kislány repertoárjában szerepelhetett, de ez sem volt elég. Apuval ketten otthon maradtunk. Ő próbált engem lefoglalni, felvidítani, de én hajthatatlan voltam. Ütem a kanapén, és nem voltam hajlandó semmit csinálni. Apu ezt egy idő után megelégelte, és elmentünk egy nagyobb szupermarketbe, ahonnan egy kisebb tortával tértünk vissza.  Csináltunk egy bulit, nem kell semmilyen nagy összejövetelre gondolni, csak ketten voltunk. Megettük a süteményt, és meséket néztünk. Ez a módszer annyira hatásos volt, hogy el is felejtettem, hogy haragudnom kéne, amiért engem itthon hagytak. Sőt! Ezt követően nem egyszer el akartam őket küldeni, hogy ismét csak Apával lehessek és bevethesse a "felejtős módszerét"

- Most mit kell elfelejtenem? - kérdeztem mikor befejezte a mesélést.

- Saját magad hibáztatását, és azt, hogy háttérbe szorítod magad.

- Te hogyan... honnan? - habogtam össze-vissza.

Egyszerű mondatából tudtam, hogy most nem az a rész jön, hogy mindenről szépen beszámolok neki, hisz tud róla. Csak azt nem értem, hogy hogyan.

- Attól, hogy nem meséltél nekünk még tudtuk, hogy valami nincs rendben, Louis csak nagy körvonalakban mesélte el a dolgokat, végül pedig te magad avattad be Anyádat, aki ezt elmesélte nekem.

Nem tudtam erre mit mondhatnék. Magyarázzam meg miért nem akartam elmondani nekik? Kérjek bocsánatot, hogy így kellett megtudniuk? Vagy kérdezzem meg a véleményüket?

- Elszúrtam - csúszott ki a számon.

- Túl szigorú vagy - vágta rögtön rá - Nem egy élete alkonyán lévő idős néni vagy, aki már tapasztalt annyit, hogy tudja bizonyos helyzetek hogyan fognak végződni. Fiatal vagy, tapasztalatlan, és csak úgy leszel érettebb, bölcsebb, ha hibázol, és ezekből tanulsz. De nem úgy, hogy amiket hibának gondolsz azt messzire elkerülöd.

- Micsoda? Kit kerülök? - puhatolóztam tovább.

- Az a fiú, Liam.

- Nem kerülöm, de így jobb mindenkinek...

- Kérlek ne beszéld ezt be magadnak. Még mindig szereted őt, és szerintem ő is téged. Szenvedtek, mert mind a ketten elhitettétek magatokkal ezt, de csak rosszabb lesz.

- Hát akkor egy újabb hiba - mondtam és vágtam magamnak még egy szelet sütit.

Nem akartam erről tovább beszélni, mert az azt eredményezte volna, hogy még többet gondolok a helyzetre. Igazából magam sem tudom, hogy miért ellenkeztem ennyire, csak úgy éreztem nem lenne helyes, ha megint miattam borulna fel minden.

Sajnos ez a ne rágódójuk rajta nem igazán sikerült, oly módon, hogy még aludni sem tudtam kusza gondolataimtól. Fél öt körül már nem tudtam tovább feküdni felöltöztem melegítőbe és a konyhába mentem. Gondoltam itt azért csak tudok majd valamit kezdeni magammal. Végül nagy nehézségek árán, és miután meggyőztem kissé makacs énemet, hogy semmi bajom nem származik abból, ha megeszem az utolsó szelet sütit neki is estem. Már csak egy falat volt mikor valaki kopogott a bejárati ajtón. 

xx Liam xx

Zayn rejtélyes mondta csak még inkább elgondolkoztatott. Úgy gondoltam pontosan tudja mit kéne csinálnom, csak nem volt hajlandó kimondani. Sőt szerintem mindegyiküknek volt véleménye, álláspontja a dologgal kapcsolatban csak velem nem voltak hajlandóak megosztani. Pedig jól jött volna, valószínűleg sokkal hamarabb meghoztam volna a döntést, ha segítettek volna. Így csak húztam az elkerülhetetlent. Végül mikor már háromszor is átrágtam magam a dolgokon, és mindig ugyanoda lyukadtam ki úgy döntöttem lépnem kell.

Sophiát meglepte döntésem, sőt mondhatjuk úgy, hogy lesokkolta. Ő úgy gondolta mi nagyon jól megvagyunk, és szerinte amit a premieren művelt teljesen helyén való volt, hisz meg kellett tudnia a világnak milyen ember is Angie. Ezt követően pedig nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy normális hangnembe és stílusba tudjak vele beszélni. Egyszerűen tényleg az a tett volt nekem az utolsó csepp a pohárban, és hogy még most sem látta be mit is követett el.... már semmi bűntudatom nem volt a döntésem miatt. Minden érzelem nélkül közöltem vele, hogy véget szeretnék vetni a kapcsolatnak, mert ez sok minden, de nem szerelem, és így magunkat és egymást is becsapjuk. Itt vette kezdetét az a rész, amikor ígérgetni kezdett. Először azt hittem rosszul hallok, vagy félreértettem valamit, de nem. Olyat is mondott, hogy kibékül Angie-vel, és mindenkivel rendezi a viszonyát. Percek kellettek, míg összeszedtem magam, és tudtam valami normális mondatot mondani neki.  Közöltem, hogy nem kell megváltoznia, hisz olyan amilyen, de így nem lehetünk boldogok.

xx Angie xx

Először azt hittem rosszul hallok, hisz mégis ki kopogtatna ilyenkor, de miután újra hallottam összeszedtem magam, és a bejárathoz sétáltam. Mivel csak egy vékony résen lehetett kilátni az utcára így nem tudtam megmondani mégis ki áll a túloldalon. Még az is eszembe jutott, hogy csapda és valami őrült gyilkos várakozik ott. Végül vettem egy nagy levegőt, elfordítottam a zárban a kulcsot, és óvatosan kinyitottam az ajtót.

- Basszus Liam - fújtam ki a levegőt mikor a gyér fényben felismertem a fiút - azt hittem valami rabló vagy gyilkos vagy.

- Nem akartalak megijeszteni - kért azonnal bocsánatot. 

- Semmi gond - mondtam és arrébb álltam, hogy be tudjon jönni.

Nem kellett sokat várnom már az előszobánkba is toporgott. Az, hogy miért jött ide legalább akkor kétely volt számomra, mint hogy vajon mit akarhat.

- Hogy kerültél ide? - tört elő ismét kis keresetlenségem. 

- Szabadnapunk van - válaszolt egyszerűen.

- És ezért autókázni támadt kedved? - boncolgattam tovább.

- Hát igazából ez csak féligazság, mert beszélni szerettem volna veled.

Igazából már sejtettem, hogy mire is megy ki ez az egész, és abban sem voltam biztos, hogy hallani akarom. Elfutni mégse futhattam, őt pedig nem tuszkolhattam ki, hogy bocs de ezt inkább nem akarom hallani.

- Oké, essünk túl rajta.

- Úgy csinálsz, mintha meg akarnálak kínozni pedig csak beszélgetni szeretnék - válaszolta halvány mosollyal az arcán.

Lassan átvonultunk a konyhába, ahol a sütim várta, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Gyorsan villára tűztem, és a bekaptam az utolsó falatot.

- Kérsz valamit? - kérdeztem miközben a mosogatóba tettem a tényért.

Ő csak ingatta fejét, leült az egyik székre, és azt várta én is helyet foglaljak vele szemben. Nem húzhattam tovább, így lassan leültem a másik székre, és vártam, hogy belekezdjen.

- Szakítottam Sophiával - mondta ki gyorsan.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani - bólogattam. 

Ez volt az, amiben biztos voltam, hisz mi másért jött volna ide? Megnézni, hogy alszom-e vagy hasonlók?

- És most mi lesz velünk? - tette fel a kérdést.

- Nem tudom, akárhogy próbálok valami okosat kihozni az egészből nem sikerül. Az egyetlen, amit tudok, hogy nem szeretném, ha ugyanaz lenne, mint annak idején.

- Ezt hogy érted? - fürkészett tovább.

- Mindent siettetünk, semminek nem adtunk időt. Mindent rögtön, és azonnal akartunk. Gondolj csak bele odamentem, és szinte egy perc megállásunk sem volt. Annyi minden történt velünk, ami egy normális, nem elsietett kapcsolatban legalább kétszer ennyi idő alatt.

- Igazad van - mondta pár perc után.

Örültem, hogy egyetértett velem, és végre közös nevezőn vagyunk. Tényleg egy nagy hajsza volt ez a bő egy év, és én ezt nem akarom újra. 

- Már tudom is mit fogunk csinálni - villantotta rám pimasz mosolyát.

Olyan elégedett volt, mintha  ő oldotta volna meg a világ legnagyobb problémáját. Felállt, és készülődni kezdett. Magára vette kabátját, és elindult a bejárat felé.

- Akkor nekem nem fogod elárulni? - pattantam fel, és utána iramodtam.

Ő viszont nem rohant, az ajtónál bevárt, arcán pedig levakarhatatlan mosolyával. 

- Te magad mondtad mit kell tenni - válaszolta egyszerűen.

- De akkor sem értem - ingattam a fejem.

- Nem akarod elsietni a dolgot. Tehát a megoldás a szépen lépésenként - mondta ki végre, amit hallani akartam. 

Megfordult tengelye körül, magához ölelt, puszit nyomott az arcomra.

- Nemsokára találkozunk Angel - köszönt, és kilépett az ajtón.

Néztem, ahogy kocsijához sétál, kioldja a riasztót, és belül. Pár perc után halkan beindította a motort, és elhajtott. Mikor rájöttem, hogy nem fog visszajönni hátrébb léptem, és bezártam az ajtót.