xx 26. fejezet xx

xx Angie xx

ÚGY ÉRZEM ISMÉT MEGTALÁLTAM a nyugalmat és a biztonságot, amit már oly régóta kerestem. Ha valaki három hónapja azt mondja nekem, hogy a bátyámnál fogom tölteni a nyarat és Liam lesz a barátom valószínűleg kinevetem. Hisz akkoriban még szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy Liam nekem csak egy barát, egy barát, akire nagy szükségem van. A dolognak ebben a részében most is biztos voltam, de már belátom sokkal nagyobb szerepe van az életemben. Ő az én mentsváram. És, hogy mit adok én neki? Mi az, amiért kitart mellettem? Mit lát bennem? Fogalmam sincs.

Csak annyit éreztem, hogy zsibbad a karom így mocorogni kezdtem. Erre mellőlem rekedtes nyöszörgés hallottam.

- Angel, tudod, hogy szeretlek, de még egy kicsit nem aludhatnánk?

- Nem kell kétszer kérned.

Épp fordultunk volna a fal felé, de az ajtó kivágódott. és Louis viharzott be rajta nyomában a fiúkkal legalábbis a hangokból erre jutottam.

- Bocsánat, ha megzavartam valamit drága fiatalok - kezdett bele mókásan Niall.

- Mi a frászt akartok? - húztam a fejemre a takarót.

Ám az a következő percben eltűnt rólunk és bátyám komoly tekintetével találtam szembe magam.

- Mi történt? - kérdeztem miközben arcát vizsgáltam.

Óvatosan az órára pillantottam, ami még csak hajnali fél négyet mutatott. Még kevésbé értettem az egészet.

- Most hívtak a kórházból - kezdett bele Louis.

- Ki került kórházba?

- Honor és Phebs karamboloztak, de többet nem árultak el.

- Zayn? És Phebs szülei? - találtam meg a hangom.

- Már úton vannak - adott rövid választ.

Első reakcióm a pánikolás volt, majd gyorsan kapkodni kezdtünk, hogy minél hamarabb mi is bent lehessünk.Fel-alá szaladgáltam a szobában és ha a fiúk nem őrzik meg nyugodtságukat akkor szerintem még egy óra múlva is ugyanott tartottunk volna.

Miután mind megérkeztünk az ügyeletes kórházba - tegyük hozzá nem kis robajjal - azonnal valami tájékoztatást szerettünk volna kapni. Szegény Liam és Niall nem tudom hogy bírt minket elviselni, hisz a nővérpultnál beleütköztünk az ideges Zaynbe így már négyen akartunk minél hamarabb információhoz jutni. A pult túloldalán ácsorgó nővér pedig nem tűnt valami segítőkésznek. Csak azt szajkózta, hogy hozzátartozóknak adhat ki információt és ez alól nincs kivétel. Mikor Louval közöltük vele, hogy mi bizony Honor rokonai vagyunk akkor már hajlandó volt legalább annyit elárulni, hogy most tolták be a műtőbe.  Phoebe-ről azonban semmit nem tudtunk meg. Lassan visszasétáltunk a váróterembe és beleroskadtunk egy-egy kényelmetlen műanyag székbe. Zayn fejét térdére hajtotta miközben erősen hajába túrt, Harry minden egyes ajtónyitódásra felkapta a fejét, míg Louis és én csak megsemmisülten néztünk magunk elé.

A percek csiga lassúsággal vánszorogtak  mintha ezzel is csak minket akarna kínozni. Mintha itt minden arra ment volna ki, hogy mi még rosszabbul érezzük magunkat. Minden felborult alig több, mint egy órája még úgy éreztem minden csodás, mesés most meg mindjárt rosszul leszek egy kórházi váróban. Az első gondolat, ami eszembe jutott, hogy  ez nem velünk történt. Tudom ilyenkor mindig mindenki ezt mondogatja, nem fogja fel, hogy ilyenek bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Csak akkor tudatosodik benne az egész mikor belecsöppen, mikor saját szemével látja, hogy igenis megtörténhet ilyesmi.  Tűsarkak kopogására kaptuk fel egyszerre a fejünket, bár miért ne tettük volna? Ez a hang annyira nem ideillő volt, hogy késztetést éreztünk rá, hogy megnézzük kihez is tartozik. Mikor a folyosó végén megláttam a két lomhám közeledő alakot még semmire sem gondoltam. Biztos a hozzátartozójukat meglátogató aggódó családtagok, rendeztem le magamban ennyivel. De, ahogy egyre közelebb értek és körvonalaik is egyre inkább kirajzolódtak rájöttem én ismerem ezeket az idegeneket. Ők Messerék, Phebs szülei. Megtörtének látszottak, igaz egy ilyen hír után ki ne lenne az? Az éjszaka közepén avval keltenek, hogy a lányuk karambolozott megrázó lehet.  Richard óvatosan támogatta feleségét a kijárat felé, akin látszott szinte azt sem tudja hol van. Már majdnem kiértek az ajtón mikor Mrs. Messer fél szemmel rám pillantott és megtorpant. Hirtelen megfordult és hatalmas léptekkel elindult felém, én ezzel egyidőben gyorsan felpattantam és pár lépést tettem felé. Reménykedtem benne, hogy megmondja mi van a barátnőmmel, hogy biztosít róla, hogy pár apróbb sérülésen kívül jól van. Mikor már csak pár centi volt közöttünk, hirtelen felemelte a kezét és pofon vágott. Az egész folyosó belevisszhangzott.

- MIATTAD VAN AZ EGÉSZ! - kiáltotta.

Fel sem fogtam mi történt ő már lendítette volna újra a kezét. Szerencsére férje még időben elkapta a csukóját.

- EZ A TE HIBÁD! ÉS A BARÁTAIDÉ! - bökte meg a mellettem álló fiúk mellkasát- ELZŰLESZTETTÉTEK SZEGÉNY LÁNYOMAT, ÉS NÉZZÉTEK MEG MI LETT A VÉGE!

Mi továbbra is értetlenül bámultunk rá. Igen a baleset tényleg komoly dolog, de annyira, hogy jelenetet rendezzen?

- MEGHALT! AZ ÉN KICSI LÁNYOM MEGHALT! - dőlt az őt szorosan tartó karok közé.

- Te- te- tessék? - léptem egy lépéssel közelebb hozzá.

- Jól hallottad. Az előbb közölték velünk az orvosok, hogy a műtőben meghalt - válaszolta foghegyről, majd férjével együtt elmentek.

Mozdulni sem tudtam. Csak az járt a fejemben, hogy a barátnőm meghalt. Csak álltam a váróterem közepén és arra vártam, hogy majd valamelyik szobából előugrik egy egész stáb és azt kiáltja átverés. Nyomukban Phoebe-vel, aki mosolyogva konstatálja milyen jól sikerült a kis műsor. Bármeddig állhattam ott az általam úgy várt jelenet csak nem következett be. A fiúk percek óta szólongattak  de képtelen voltam akár egy szót kinyögni. Kiverekedtem magam gyűrűjükből és kirohantam a kórház elé. Szinte semmit sem segített, hisz ugyanúgy éreztem a szorítást a mellkasomban, a gombócot a torkomban.

- Uram isten! Uram isten! Uram isten! - skandáltam miközben szinte téptem hosszú hajam.

Fel-alá sétáltam a parkolóban és próbáltam megemészteni a hallottakat. De akárhogy mondogattam, hogy Phebs nincs többé nem tudtam felfogni. Már el-elakadó lélegzettel próbáltam magamnak bizonyítani, hogy igenis ez a valóság, de a kis remény miszerint ez nem történt meg így is átverekedte magát és gondolataim közé kúszott. Patakokban folytak végig könnyeim arcom két oldalán és ezzel elhomályosították látásom. 

- A FRANCA MÁR - kiáltottam hangosan, majd a földre vetettem magam és engedtem, hogy egész testem átjárja a sírás és a bánat.

Nem érdekelt hányan néznek hülyének ezért a cselekedetemért, nem érdekelt mit gondolnak mások meg akartam szabadulni ettől a nyomástól és ennek a legjobb módja a sírás volt. Főleg, hogy így nem teszek kárt senkiben. Hangos zokogásom töltötte be a már-már kihalt parkolót.

- Hé Angie - zárt két erős kar ölelésébe.

- Harry... én... én - de a mondatot nem tudtam befejezni, mert egy újabb sírógörcs hatalmába kerített.

- Tudom. Tudom - vont még közelebb magához.

Reggel nyolcig nyomorogtunk a váróban annak reményében, hogy megtudunk valamit Honor állapotáról. Az orvos viszont csak annyit közölt velünk, hogy túl van az életveszélyen, ám sérülései miatt mélyaltatásban tartják. Már ez is valamilyen szinten megnyugvást jelentett nekünk. Pár percig még szótlanul meredtünk magunk elé, majd a fiúk úgy döntöttek haza kéne mennünk. Én nem szóltam egy szót sem -pontosabban a Harryvel való kis beszélgetésünk óta nem szólaltam meg - nem tudtam mit mondhatnék. Így csendben kullogtam utánuk.

xx Harry xx

Mindenkit letaglózott a szörnyű hír és ez rá is nyomta a bélyegét a hangulatunkra. Ám emellett a kis Tommoért is nagyon aggódtunk. Miután megtaláltam a parkolóban és valamelyest helyre ráztam - már amennyire ilyen körülmények között lehet - nem szól egy szót sem. Kérdezünk tőle valamit és vagy meg sem hallja vagy a fejét ingatja. Liam és Louis szerintem érte jobban aggódik, mint Skyért.

És velem mi van? Hogy érzem magam? Igazából nem tudnám megmondani. Lesújtott Phoebe halála, de valahogy azt hittem jobban ki fogok akadni hisz végülis volt köztünk valami. Igen a valami a legjobb szó erre a kapcsolatra. Egyikünk sem akart komoly, elkötelezett viszonyt ebből az egészből olyan szórakozásnak fogtunk fel az egészet. Azt beszéltük meg tart ameddig tart, vagyis amíg mind a ketten élvezzük. Én úgy saccoltam ez a nyár végéig kihúzná, de erre legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Talán érzéketlen vagyok, amiért így beszélek róla. Tudom nem lenne szabad, de egyszerűen tisztáznom kell magamban a dolgokat.

Mikor hazaértünk Angie rögtön az emeletre rohant, Liam pedig követte. Louis és Zayn a nappaliba mentek és elterültek egy-egy fotelban. Niall is csak sokkoltan ült a kanapén. Nem szóltunk egymáshoz csak csendben ültünk és meredtünk magunk elé.

- Bezárkózott, nem enged be - jelent meg pár perccel később Payne.

Mind láttuk rajta mennyire aggódik a kislányért, szerettünk is volna segíteni neki, de egyetlen használható ötletünk sem volt.

- Hagyd egy kicsit, kell neki egy kis idő még mindezt feldolgozza. Utána lesz igazán nagy szüksége rád és mindannyiunkra - mondta aggódóan Lou.

- Ezt hogy érted? - kérdeztük kórusban.

- Ang az a fajta ember, akinek az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket úgy a legkönnyebb feldolgozni, túllépni rajta, ha megtalálja az okot vagy a bűnöst. Valamit, valakit, akit hibáztathat ezért az egészért és ha nem talál senkit akkor saját magát fogja okolni. Ráadásul Phoebe anyukája is elég érthetően a tudtára a adta, hogy ő tehet az egészről  - válaszolt gondterhelten.

- De ez nem igaz - reagált elsőként Niall.

- Kérlek győzd meg róla őt is.

~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.~.
Sziasztok!
Kicsit bepunnyadtatok, pedig azt hittem örülni fogtok a plusz résznek. Nos szeretném, ha most nem kímélnétek a klaviatúrát és sok-sok véleményt kapnék.
Puszi Cassy