×× 52. fejezet ××

xx Angie xx

NEM IGAZÁN ERRE SZÁMÍTOTTAM, azt hittem hazajövök és aggódhatok, amiatt, hogy hogyan is mondjam el Honornak mi történt velem. Ehelyett hazajövök és aggódhatok Honor miatt. Igazából úgy érzem, hogy szétszakadok, és nem elég nekem a huszonnégy óra.  Beálltam a boltba, hogy ne ússzon el annyira, közben pedig a felvételimen is gondolkodnom kell. Az időmmel, és az energiáimmal zsonglőrködök, és nem tudom meddig fogom bírni. Nem értem miért nem lehet egy kicsit minden rendben, hogy mindenki megnyugodjon. Most is alig várom, hogy hazaérjek, és vízszintesbe helyezzem magam, tudom, hogy még csomó mindent kitaláltam, hogy ma meg fogom csinálni, de biztos vagyok benne, hogy nem fog menni. Már csak vánszorgok az utcán, és szinte már sajnálom az embereket, akiknek ezt látniuk kell.  Hazaérve elmormogtam valami köszönés félét Anyának, és felmentem a szobámba. Nem tudom mennyi idő alatt sikerült, de földöntúli boldogságot éreztem mikor a párnáim közé vetettem magam. Még mosolyogni is volt kedvem, ettől a nyugalomtól, ami ebben a pillanatban megszállt. Kivágódott az ajtóm, de nagyon mertem remélni, hogy ezt csak beképzelem vagy álmodom. 

- ANG, MIT MŰVELTÉL? - hallottam az ingerült hangot.

- Hagyj békén! Épp megpróbálok helyt állni- fogtam a fejemre egy párnát. 

Nem érdekelt ki az, csak annyi vetődött fel bennem, hogy menjen innen, minél hamarabb. Ám akárki is volt a zaklatóm ő csak nem adta fel. Az ágyamhoz sétált, és egy laza mozdulattal letépte rólam a párnát. Most már szembe tudtam nézni, Zaynnel.

- Mi a nyavalyát keresel te itt? Nem épp a világ másik oldalán kéne bohóckodnod? - tornáztam magam félig ülő helyzetbe. 

- Neked is szia, úgy egyébként. És csak, hogy válaszoljak a kérdésedre, kaptunk pár nap pihenőt én pedig meglátogattam Dominot.

Ez mind szép és jó volt, de akkor mit keres itt, és mégis miről hadovál nekem itt össze- vissza.

- Aha, ez izgalmas - húztam a szám kínomban.

- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? - szólalt meg pár perc feszült némaság után.

Igazából még mindig fogalmam se volt róla miről is beszél, meg úgy egyébként miért nem Honornál van még mindig?

- Mert Tomlinson vagyok? - puhatolóztam.

Ez már kevésbé tetszett neki, látszott is az arcán.

- HARRY?

- Uram isten ezt nem hiszem el.... hogy lehet valaki ennyire pletykás? Az a fiú semmit sem képes magába tartani - fakadtam ki.

- Nem ő mondta el, hanem a terhes barátnőm.

- Ó, hogy az a... a... ezt még nagyon megkeserüli. Kiszed belőlem mindent, miközben ő nem tudja egy hétig sem titkolni? Én mindent megteszek, hogy segítsek neki, és ez a hála!?

- Abbahagynád végre? Oké, lehet, hogy unatkozik, de aggódik is érted, és most már én is.

- Miért hadovál nekem mindenki erről? Felnőtt vagyok, képes vagyok arra, hogy racionálisan döntsek, ti mégis úgy állítotok be, mint egy dedóst? És ha én dedós vagyok, akkor ti is? 

Egy gyerek? Komolyan te akarsz nekem szentbeszédet tartani?

Lehet, hogy túllőttem a célon, de Zayn már legalább a harmadik ember volt, aki ilyen hangsúlyban, és ilyen körülmények között akar erről a témáról beszélni. Nem vagyok örült, nincs feltűnési viszketegségem, egyszerűen csak szeretném magam jól érezni, és ha ehhez Stylesra van szükség akkor rá.

- Rendben lehet, hogy nem Rosalind volt életünk legmeggondoltabb cselekedete, de mi változunk, megpróbálunk felnőni a feladathoz, ami rólad nem mondható el. Fontos vagy nekem, olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél, ezért nem nézhetem tétlenül ezt a kavalkádot.

- De nekem ez  így - győzködtem tovább.

- Hosszú távon biztos nem - vágta rá határozottan.

Nem tágított, és úgy gondolta most tényleg játssza a nagytestvért, és rendesen elmagyarázza az ő nézőpontját. Szinte már bele akarta adni a számba, hogy az a jó megközelítés, amit ő és az ismerőseink többsége állít. Vagyis szerintük csak kompenzáltam, vagy a nem létező szabadidőmet akartam lekötni. Azt állította, hogy az lenne a legjobb döntés, ha egyedül lennék egy kicsit, és mérlegelhetnem a lehetőségeimet. Egyszerűen nem értették, hogy ha egyedül voltam fájt, fájt, mert másra sem gondoltam csak arra, hogy mi mindent vesztettem. Nekem viszont Harryre volt szükségem, és arra a biztonságra, amit ő nyújtott. 

Kívülről már azt is gondolhatták, hogy vitázunk, pedig erről szó sem volt. Csupán a hangunkkal próbáltunk még nagyobb nyomatékot szerezni az igazunknak. Ennek pedig Anyu vetett véget, egy szimpla csend legyen már-ral. 

A hab a tortán az volt, hogy kora délután megjelentek a többiek, és Louis dühös pillantásaiból ítélve drága unokatestvérünk neki is kotyogott. Próbáltam kerülni szúró, átható pillantását, de ez csak még inkább felhúzta őt. Gondoltam, hogy nem kerülhetem el a beszélgetést, és minél hamarabb szeretne egy alapos fejmosásban részesíteni.

- Már nem is tudom mit mondjak - mondta megtörten, miután a szobájába cibált.

- Talán kérdezd meg miért tettem - mondtam cinikusan.

- Oké, miért tetted?

- Mert fájt - válaszoltam tömören.

Tényleg egyikükben sem volt annyi, hogy megkérdezzék. Rögtön arra jutottak, hogy ez ismét olyan hirtelen felindulás, ami az utóbbi időben annyira jellemző volt rám.  

Louis szorosan ölelt magához, és próbált jobb kedvre deríteni, és megharapta a vállam.

- És Harry segít neked ebben? - tért ismét magához.

- Igen, ő leköt és így nem jut időm arra gondolni, hogy mindig van valami, ami miatt aggódhatok, és ami úgy érzem az én hibám. 

- Akkor maradhat!

Úgy mondta, mintha tényleg az ő döntésétől függött volna ez valaha is, én így határoztam, de örültem, hogy végre van valaki, aki megérti ezt az egészet és mellettem áll.

- Fogadok, hogy csak engem szekíroztatok ezzel.... Payne biztos megúszta - húztam a szám.

- Nehogy azt hidd. Ne mondanám, hogy örömmel vártuk Sophiát, sőt még a kedvességet is sokszor el kellett gyakorolnunk. Nekem pedig véletlenül -de tényleg nem volt szándékos - szóval kicsúszott a számon, hogy hanyatló a tendencia, főleg ami az ízlésére vonatkozik. Meg is haragudott rám, de nem gondolhatta komolyan, hogy mosolyogva nézem végig - vont vállat.

Tényleg nem úgy tűnt, mint akit akár a legkisebb mértékben is zavar, vagy bűntudatot keltett benne, bár ez olyan Tommos. Azt is tudom, hogy nem szép dolog, hogy ez felvidít, de így volt. Marha jó érzés volt tudni, hogy ez az egész szart nem csak nekem kellett kiállnom. Végül miután szépen átrágtuk magunkat minden szokásos testvéri párbeszéden, és a hülye ismét előhozakodott az adujával, miszerint neki van igaza, mert ő a bátyám. Oké az indok nem volt valami zseniális, de mindig kitalált valami újat, amire nem tudtam mit mondani. 

- Na mind a ketten éltek, akkor ez mégsem lehetett olyan vészes - rikkantotta el magát Nialler, már amennyire tellett neki teli szájjal. 

Ez legalább arra jó volt, hogy oldja a hangulatot valamelyest, ám így is feltűnt, hogy van egy ismeretlen köztünk, aki nem valami szépen méreget engem. Liam volt az, aki elsőnek kapcsolt és a lányt maga mellett tartva elindultak felém.

- Angie, ő itt Sophia. Soph ő pedig Angela - darálta le gyorsan.

Nem akartam bunkó lenni, főleg azután, hogy megtudtam, hogy Liam is legalább olyan fejmosásokat kapott, mint én. Egy halvány mosoly szerű valamit varázsoltam az arcomra, és felé nyújtottam jobbomat.

- Nagyon örülök - mondtam.

- Hát én nem - vágta rá kellemetlen hangnemben, és faképnél is hagyott.

Nem akartam fennakadni ezen az egészen, azt pedig végképp nem, hogy balhé legyen belőle, így egy vállrándítással Harry felé sasszéztam. Mikor feltűnt a göndörnek, hogy felé tartok szét tárta karjait, és kaján vigyort eresztett meg. Mikor elég közel értem hozzá beletúrtam hajába mire mosolya azonnal fintorrá torzult, amitől én lettem igazán elégedett. Magához ölelt, és fejét vállamra hajtotta. Éreztem, hogy minket bámulnak, és volt egy szempár, ami szinte már lyukat égetett a hátamba.